Ted Lasso kritika: a kedvesség, amely komolyan veszi magát

Van az a fajta sorozat, amelyet az ember először gyanakodva kerülget. Egy amerikaifutball-edző, aki semmit sem tud az európai labdarúgásról, mégis egy angol élvonalbeli csapat kispadjára ül: ez egy ötperces szkeccs alapötlete, nem három évadé. A Ted Lasso ráadásul tényleg reklámból született, a címszereplőt Jason Sudeikis eredetileg 2013-ban, az NBC Sports Premier League-közvetítéseit beharangozó rövid klipekben játszotta el. Ehhez képest az Apple TV sorozata a 2020-as évek egyik legtöbbet emlegetett vígjátéka lett, és nem azért, mert jobban sült el a poén, mint vártuk, hanem mert egészen másról szól, mint amiről a poén.

Ez a kritika az első három évadot, vagyis a 2020 és 2023 között bemutatott 34 epizódot tekinti át, amelyek együtt lezárt, kerek történetet adnak ki. A sorozat 2026-ban negyedik évaddal tért vissza, azzal külön cikkben érdemes foglalkozni. A szöveg első fele spoilermentes; a cselekmény fordulatait csak a jelölt résztől kezdve tárgyaljuk.

Miről szól a Ted Lasso?

Az AFC Richmond kitalált londoni klub, amely évek óta a Premier League alsóházában vegetál. Új tulajdonosa, Rebecca Welton (Hannah Waddingham) a válása során szerezte meg a csapatot, és van egy titkos terve: tönkre akarja tenni, mert ez az egyetlen dolog, amit hűtlen exférje, Rupert valaha igazán szeretett. Ehhez keresi meg a lehető legalkalmatlanabb vezetőedzőt, és meg is találja Ted Lasso személyében, aki egy kansasi egyetemi amerikaifutball-csapattal nyert alsóbb osztályú bajnokságot, a lesszabályt viszont nem érti.

Ted hűséges segédjével, a szűkszavú Beard edzővel (Brendan Hunt) érkezik Londonba, ahol a szurkolók, a sajtó és a saját öltözője is ellenségesen fogadja. A csapatkapitány, Roy Kent (Brett Goldstein) kiöregedő, mogorva legenda, a sztárcsatár, Jamie Tartt (Phil Dunster) tehetséges, de elviselhetetlenül önző, a szertáros Nathan Shelley-t (Nick Mohammed) pedig mindenki levegőnek nézi. Ted válasza minderre nem a taktika, hanem a figyelem: megtanulja a neveket, süteményt süt a főnökének, és egy kézzel írt „Believe” feliratot ragaszt az öltöző ajtaja fölé.

A sorozat alkotói, Sudeikis mellett Bill Lawrence, Brendan Hunt és Joe Kelly, ebből a kiindulópontból nem sportdrámát, hanem munkahelyi vígjátékot építenek, amelyben a futball inkább keret, mint tét. A meccsek eredménye számít, de sosem annyira, mint az, hogy ki kivel mer végre őszintén beszélni.

A kedvesség mint dramaturgiai kockázat

A Ted Lasso legnagyobb vállalása, hogy a főhőse jó ember, és ezt nem ironikusan érti. A televíziós vígjáték két évtizeden át a cinizmusra épült: a kínos főnökökre, az önző barátokra, az antihősökre. Ehhez képest Ted olyan figura, aki a rosszindulatot kíváncsisággal, a sértést bókkal viszonozza, és akinek a kedvessége nem naivitás, hanem döntés. A sorozat egyik legismertebb jelenete, egy kocsmai dartsparti, pontosan erről szól: arról, hogy mennyit veszít, aki ítélkezik, mielőtt kérdezne.

Ez papíron elviselhetetlenül édeskés lehetne, és a sorozat gyengébb pillanataiban az is. Az első évad azonban okosan adagolja: Ted optimizmusát mindig valaki olyan szemével látjuk, aki nem hisz benne. Rebecca gyanakszik rá, Roy megveti, az újságíró Trent Crimm (James Lance) kifejezetten azért megy el vele vacsorázni, hogy leleplezze. A néző így nem kapja készen a tanulságot, hanem a szkeptikus szereplőkkel együtt jut el odáig, hogy talán mégis van ebben valami.

A másik húzás, hogy a jókedv mögött a sorozat már korán megmutatja a repedéseket. Ted házassága éppen széthullik, a fia egy óceánnyira van tőle, és a szüntelen szóviccelés egyre inkább menekülésnek látszik. A Ted Lasso akkor a legjobb, amikor felteszi a kérdést: mi van, ha az, aki mindenkinek segít, a saját bajával nem tud mit kezdeni?

Szereplők, akikért érdemes visszajárni

Sudeikis alakítása a sorozat motorja, de a Ted Lasso valójában együttesfilm, és a mellékszereplői közül többen maradandóbbak a címszereplőnél. Hannah Waddingham Rebeccája a legjobb példa. A bosszúálló tulajdonosnő könnyen lehetett volna karikatúra, ehelyett egy megalázott, magára maradt nő portréja, aki lassan tanulja újra, hogy megbízhat valakiben. Waddingham egyszerre félelmetes és törékeny, és a sorozat legjobb érzelmi pillanatai rendre hozzá kötődnek.

Brett Goldstein Roy Kentje a közönségkedvenc, érthetően. A folyton morgó, káromkodó középpályás az a férfi, aki semmit sem tud kimondani, és akinek minden érzelme egyetlen torokhangba sűrűsödik. Goldstein, aki a sorozat írói között is ott van, ebből a figurából csinálja a széria legmeggyőzőbb fejlődéstörténetét: Roy nem megváltozik, csak megtanulja használni azt, ami addig is megvolt benne.

Juno Temple Keeley Jonesa szintén sztereotípiából indul, a focista barátnőjeként, a bulvársajtó kedvenceként ismerjük meg, és a sorozat hamar világossá teszi, hogy ő az egyik legélesebb eszű ember az épületben. Rebecca és Keeley barátsága a széria egyik legszebb szála, már csak azért is, mert két nő között ritkán látunk a képernyőn ennyire rivalizálásmentes kapcsolatot.

Jamie Tartt és Nathan Shelley a két legmerészebb ív. Az egyik egy ellenszenves figurát tesz fokozatosan szerethetővé, a másik egy szerethetőt ellenszenvessé, és mindkettő ugyanarra a kérdésre keresi a választ: mit kezd az ember azzal, amit az apjától kapott. Phil Dunster játéka a harmadik évadra a sorozat egyik legnagyobb erőssége lesz, Nick Mohammed pedig a második évadban mutatja meg, hogy komikusként milyen hátborzongatóan tud keserű lenni.

A háttérben közben ott van a mindig zavarban lévő sportigazgató, Higgins (Jeremy Swift), a nigériai Sam Obisanya (Toheeb Jimoh), aki a sorozat erkölcsi iránytűjévé nő fel, a mexikói Dani Rojas (Cristo Fernández), akinek az életfilozófiája egyetlen mondat, és a második évadban érkező sportpszichológus, Sharon Fieldstone (Sarah Niles), aki az egyetlen ember, akin Ted bája nem fog.

Humor: szóviccek, popkultúra, káromkodás

A Ted Lasso humora két forrásból táplálkozik. Az egyik Ted szakadatlan szövegelése: közép-nyugati szólások, apás szóviccek, musicalekre, romantikus komédiákra és nyolcvanas évekbeli slágerekre tett utalások olyan sűrűségben, hogy egy részük óhatatlanul elvész. A másik az angol öltöző nyersesége, amelynek Roy Kent a szószólója. A kettő ütközése adja a sorozat hangját: egy amerikai, aki mindenkit megdicsér, és egy csapatnyi brit, aki ezt gyanúsnak találja.

Ez a humor erősen nyelvfüggő, és ezt magyar nézőként érdemes tudni. A szóviccek jelentős része lefordíthatatlan, a kulturális utalások pedig gyakran olyan amerikai tévéműsorokra vagy sportolókra vonatkoznak, amelyek nálunk kevéssé ismertek. Aki teheti, eredeti hanggal nézze, mert a ritmus és a hangsúly legalább annyit számít, mint a szöveg. A jó hír, hogy a poénok nagyobbik fele a helyzetből és a karakterekből fakad, így akkor is működik, ha a szójáték elsikkad.

Fontos az is, hogy a sorozat ritkán nevet a szereplőin. A nevetség tárgya szinte sosem valakinek a gyengesége, hanem a helyzet, amelybe került. Ettől lesz a Ted Lasso az a ritka vígjáték, amely után az ember nem érzi magát kicsit rosszabbnak.

És a foci?

Aki sportsorozatot vár, annak érdemes hozzáigazítania az elvárásait. A meccsjelenetek rövidek, jól láthatóan kevés pénzből és sok számítógépes trükkel készültek, és a pályán történtek gyakran inkább jelképesek, mint hihetők. A taktikáról alig esik szó, a bajnoki tabella pedig úgy alakul, ahogy a történetnek éppen szüksége van rá.

Amit viszont a sorozat meglepően jól elkap, az a futball körüli világ: a szurkolói kocsma törzsközönsége, a sajtótájékoztatók rituáléja, a tulajdonosi páholy hatalmi játszmái, az öltöző hierarchiája. Az angol futballkultúra iránti szeretet minden képkockán érződik, és a harmadik évadra a sorozat a sportág nagy kérdéseihez, a pénzhez, a szurkolói tulajdonhoz és a játékosok társadalmi felelősségéhez is hozzászól. A focirajongó tehát nem fog unatkozni, de a sorozat annak is érthető, aki soha életében nem nézett végig egy mérkőzést.

Három évad, három különböző sorozat

Az első évad tíz, nagyjából félórás epizódja szinte hibátlan. Feszes, pontosan tudja, mit akar mondani, és minden szereplője kap egy világos ívet. Ez az az évad, amely a járvány első évében érkezett, és amelyet sokan azért szerettek meg, mert pontosan azt adta, ami akkor hiányzott. Az Emmy-díjátadón húsz jelöléssel rekordot döntött az elsőéves vígjátékok között, és hét díjat el is vitt, köztük a legjobb vígjátéksorozatét, amelyet egy évvel később megismételt.

A második évad tizenkét része bátrabb és egyenetlenebb. Sötétebb témák felé fordul, a szorongás, a gyász és a sértettség kerül a középpontba, közben pedig megenged magának olyan kitérőket, mint egy vállaltan giccses karácsonyi epizód vagy egy teljes rész, amely egyetlen mellékszereplő londoni éjszakáját követi. Ezek megosztották a nézőket; mi inkább az erényei közé soroljuk, hogy a sorozat nem akarta megismételni önmagát.

A harmadik évad a legproblémásabb. Az epizódok hossza megnő, több rész egy órán is túlnyúlik, a történetszálak megszaporodnak, és nem mindegyik jut el valahová. Vannak benne kiemelkedő pillanatok, egy amszterdami kirándulásról szóló rész például a teljes sorozat legjobbjai közé tartozik, de összességében érződik rajta, hogy az alkotók nehezen engedték el a szereplőiket. A lezárás ennek ellenére méltó, és ami a legfontosabb, következetes azzal, amit a sorozat az első perctől állított.

Spoileres rész: a legfontosabb fordulatokról

Innentől a szöveg az első három évad cselekményének kulcsfordulatait tárgyalja.

Az első évad legjobb döntése a vége. A hollywoodi sportfilmek logikája szerint Richmondnak az utolsó fordulóban bent kellene maradnia; ehelyett kikap a Manchester Citytől, és kiesik, ráadásul úgy, hogy a döntő gólt az a Jamie Tartt készíti elő, akit Ted egész évben arra tanított, hogy passzoljon. A sorozat itt mondja ki a legtisztábban, amit gondol: a siker nem az eredmény, hanem az, hogy kivé váltál közben. Ugyanilyen fontos Rebecca vallomása, amikor bevallja Tednek, hogy szándékosan akarta tönkretenni, és Ted egyetlen mondattal megbocsát. A jelenet azért működik, mert addigra pontosan tudjuk, hogy Ted maga is egy válás romjain áll.

A második évad két nagy szála Ted pánikrohamai és Nate árulása. Az előbbi a sorozat legérettebb teljesítménye. Az első rohamot még az első évadban, egy liverpooli karaokeesten látjuk, a másodikat egy kupameccs közben, és ezután Ted, aki addig viccel hárította a terápiát, kénytelen leülni Sharonnal. Az, hogy kiderül, tizenhat éves korában veszítette el az édesapját, aki öngyilkos lett, visszamenőleg átértelmezi az egész figurát: a kényszeres kedvesség nem jellemvonás, hanem túlélési stratégia. Kevés vígjáték mert ennyire komolyan beszélni a férfiak mentális egészségéről, és még kevesebb tette ezt ilyen kevés pátosszal.

Nate története megosztóbb. A szertárosból segédedzővé előlépő fiú lassan megmérgeződik attól, hogy az elismerés, amelyre vágyott, nem tölti be az űrt, és végül kiszivárogtatja Ted pánikrohamát a sajtónak, kettétépi a „Believe” feliratot, majd Rupert új csapatához, a West Hamhez szerződik. Az átalakulás jelei a második évad elejétől ott vannak, a megalázott újonc szertárostól a tükörbe köpő Nate-ig, így a fordulat megérdemelt. A gond a folytatással van: a harmadik évad a megbánását és visszatérését jórészt a képernyőn kívül intézi el. Nate felmond a West Hamnél, egy étteremben dolgozik, aztán egyszer csak újra Richmondban van, és a bocsánatkérés, amelyre két évadon át vártunk, egy rövid jelenetbe szorul. Ez a sorozat legnagyobb elszalasztott lehetősége.

A harmadik évad más szálai is hasonlóan járnak. Keeley saját PR-cége és a befektetőjével, Jackkel folytatott kapcsolata elszigeteli őt a többi szereplőtől, és sehová sem vezet. A szupersztár Zava érkezése és távozása inkább hosszúra nyúlt poén, mint történet. Roy és Keeley szakítását a sorozat két évad között, a nézők háta mögött intézi el. Ezzel szemben Colin előbújása az öltözőben, illetve az, ahogyan a kapitány, Isaac reagál rá, finoman és hitelesen megírt szál, Jamie és Roy edzésekből kinövő barátsága pedig az évad legjobb része.

A finálé megint szembemegy a műfaji elvárással. Richmond megnyeri az utolsó mérkőzését a West Ham ellen, de a bajnoki címet nem, mert a City is nyer; a csapat másodikként zár. Ted hazamegy Kansasbe a fiához, Roy veszi át a kispadot, Rebecca a klub közel felét eladja a szurkolóknak, Beard pedig Angliában marad. Sokan csalódtak, hogy Ted és Rebecca között nem lett szerelem, és hogy Keeley nem választ Roy és Jamie között. Szerintünk mindkét döntés helyes: a sorozat végig azt állította, hogy a barátság nem a szerelem előszobája, és hogy egy nő története nem attól teljes, hogy kit választ. Az pedig, hogy Ted végül apának megy haza, nem edzőnek marad, pontos lezárása egy olyan történetnek, amely egy apa nélkül felnőtt férfiról szólt.

Ami nem működik

A Ted Lasso hibái jórészt az erényeiből következnek. A sorozat annyira szereti a szereplőit, hogy nehezen enged meg nekik valódi következményeket: a konfliktusok gyakran egyetlen őszinte beszélgetéssel megoldódnak, a megbocsátás szinte automatikus. Az első évadban ez felszabadító, a harmadikra kiszámíthatóvá válik. A monológok is megszaporodnak, és egyre többször hangzik el kimondva az, amit korábban a jelenetek maguktól is elmondtak.

A hossz a másik gond. Ami félórában szellemes és könnyed, az hetven percben néha elnehezül, és a harmadik évad több epizódjából nyugodtan ki lehetett volna vágni egy-egy teljes mellékszálat. Végül a címszereplő maga is háttérbe szorul az utolsó évadban: Ted sokszor csak megfigyelője a saját sorozatának, ami tematikusan érthető, hiszen a csapat megtanult nélküle működni, drámailag viszont kevésbé kielégítő.

Ítélet

A Ted Lasso nem hibátlan sorozat, de fontos. Bebizonyította, hogy egy vígjáték lehet egyszerre vicces és jóindulatú, hogy a kedvesség nem a dráma ellentéte, és hogy egy sportcsapat öltözője alkalmas terep arra, hogy férfiak a szorongásról, a gyászról és az apjukról beszéljenek. Az első évada a műfaj elmúlt évtizedének egyik csúcsa, a második merész és emlékezetes, a harmadik túlírt, de őszinte búcsú.

Aki eddig azért kerülte, mert nem érdekli a futball, annak jó hírünk van: nem kell, hogy érdekelje. Aki pedig azért, mert túl cukinak hangzik, annak azt javasoljuk, adjon neki három részt. Jó eséllyel a negyediknél már ő is hinni fog.