Gengsztervilág kritika: Tom Hardy halkan fenyeget, Helen Mirren mosolyogva hazudik

Tom Hardy, Pierce Brosnan és Helen Mirren egy londoni gengsztercsaládról szóló sorozatban, amelynek első részeit Guy Ritchie rendezte: a Gengsztervilág szereposztása és plakátja olyan, mintha egy algoritmus rakta volna össze a műfaj rajongóinak. Az ilyen biztosra menő produkciók gyakran csalódást okoznak, mert a nagy nevek mögül hiányzik a történet. A Gengsztervilág első évada ennél jobb, bár nem annyival, mint amennyit a névsor ígér: szórakoztató, feszes, kiválóan eljátszott krimi, amely ritkán lep meg, de szinte soha nem untat.

Ez a kritika a 2025-ben bemutatott, tízrészes első évadról szól; a második évaddal külön cikkben foglalkozunk. A szöveg első fele spoilermentes, a cselekmény fordulatait csak a jelölt résztől kezdve tárgyaljuk.

Miről szól a Gengsztervilág?

A Harrigan család London alvilágának egyik legrégebbi hatalma. Az élén Conrad Harrigan (Pierce Brosnan) áll, az ír származású, kiszámíthatatlan pátriárka, mellette a felesége, Maeve (Helen Mirren), akiről hamar kiderül, hogy legalább annyira ő irányítja a családot, mint a férje. A fiuk, Kevin (Paddy Considine) a józanabb örökös, az unoka, Eddie (Anson Boon) pedig elkényeztetett, erőszakos kölyök, aki szentül hiszi, hogy rá semmilyen szabály nem vonatkozik.

A történet valódi főszereplője azonban nem családtag. Harry Da Souza (Tom Hardy) a Harriganek embere, afféle mindenes problémamegoldó: ő az, akit hajnali háromkor felhívnak, ha el kell tüntetni egy holttestet, le kell fizetni egy tanút, vagy le kell beszélni valakit egy rossz döntésről. Harry nyugodt, udvarias, és a legtöbb helyzetet halk szóval oldja meg, mert mindenki tudja, mi következik, ha a halk szó nem elég.

Az évad cselekményét egy éjszakai szórakozóhelyen történt késelés indítja el. Eddie belekeveredik valamibe, aminek a következményeként eltűnik a rivális Stevenson család feje, Richie (Geoff Bell) fia. Harry feladata, hogy megelőzze a háborút a két klán között, miközben a saját megbízói mindent megtesznek azért, hogy kirobbanjon.

Ritchie neve, Bennett sorozata

A reklámkampány Guy Ritchie nevére épült, és az első két epizódot valóban ő rendezte, de aki a Blöff vagy az Úriemberek pörgős, önironikus stílusát várja, az meglepődik. A Gengsztervilág visszafogottabb, komorabb és lassabb annál. Ritchie védjegyeiből megmarad a jól szabott öltönyök, a vidéki kúriák és a fenyegető udvariasság világa, a villódzó vágások és a poénkodó narráció viszont eltűnik.

Ez azért van, mert a sorozat igazi szerzője Ronan Bennett, a Top Boy alkotója, aki a forgatókönyvek egy részét Jez Butterworth drámaíróval közösen jegyzi. Bennett világa realistább: nála a bűnözés munka, a hatalom pedig állandó, fárasztó egyensúlyozás. A sorozat hangja e két megközelítés között ingadozik, és a legjobb pillanataiban a kettő erősíti egymást: a párbeszédek élesek és szellemesek, a következmények viszont valódiak.

Érdemes tudni, hogy a projekt eredetileg a Ray Donovan világához kapcsolódó történetként indult, és csak a fejlesztés során vált önálló sorozattá. Ennek a nyoma megmaradt: a mindent elsimító problémamegoldó figurája és a mérgező családi dinasztia képlete ismerős lehet onnan, és a Gengsztervilág soha nem tagadja, hogy bevált recept szerint főz.

Tom Hardy, a nyugodt erő

Hardy az elmúlt években több olyan szerepet játszott, amelyben morgott, maszkot viselt vagy furcsa akcentussal beszélt. Itt egyik sincs. Harry Da Souza a pályája egyik legvisszafogottabb alakítása, és éppen ettől működik. Hardy alig emeli fel a hangját, a legtöbb jelenetben figyel, mérlegel, és egy-egy félmosollyal vagy elharapott mondattal jelzi, hogy már három lépéssel előrébb jár. Az erőszak nála nem indulat, hanem eszköz, amelyet sajnálkozva, de habozás nélkül vesz elő.

A figura legérdekesebb rétege a magánélete. Harry házassága válságban van, a felesége, Jan (Joanne Froggatt) párterápiára viszi, és a sorozat legjobb humorforrása, ahogy ez az ember, aki napközben holttesteket tüntet el, este próbálja megfogalmazni az érzéseit egy terapeuta előtt. A kamasz lányával való kapcsolata hasonlóan jól megírt. Ezek a jelenetek adják a tétet: Harry tudja, hogy a munkája előbb-utóbb a családjára is visszaüt, és nem tud kiszállni.

Mirren és Brosnan: a szörnyeteg házaspár

Ha Hardy a sorozat gerince, Helen Mirren a mérge. Maeve Harrigan a műfaj egyik legjobb friss gonosztevője: mosolygó, káromkodó, unatkozó nagymama, aki puszta szórakozásból uszítja egymásnak az embereket, és akinek egyetlen fülbe súgott mondata több halottat termel, mint a sorozat összes fegyverese. Mirren láthatóan élvezi a szerepet, és minden jelenetét ellopja. Akcentusa nem mindig meggyőző, de egy ekkora alakításnál ez mellékes.

Brosnan megosztóbb. Conrad Harriganként elszakad a megszokott elegáns figuráitól: harsány, szeszélyes, gyerekesen kegyetlen öregembert játszik, aki egyik pillanatban dalra fakad, a másikban megöl valakit. Az ír tájszólása, annak ellenére, hogy a színész maga is ír, sok kritikusnak túlzásnak hatott, és valóban van benne valami teátrális. Mi inkább az erényei közé soroljuk: Conrad attól félelmetes, hogy nem lehet komolyan venni, amíg késő nem lesz.

A mellékszereplők közül Paddy Considine Kevinje a legösszetettebb. A háttérbe szorított fiú, aki egész életében a szülei árnyékában élt, csendes, sérült figura, és Considine kevés eszközzel rengeteget mond el róla. Anson Boon Eddie-je ezzel szemben szándékosan elviselhetetlen; a néző az első résztől várja, hogy valaki végre megpofozza, és a sorozat ezt a várakozást ügyesen ki is használja. Lara Pulver Kevin feleségeként, Bellaként eleinte kevés teret kap, de az évad második felére az egyik legérdekesebb szereplő lesz.

Harry csapata és a város

A sorozat egyik csendes erőssége, hogy Harry nem magányos farkas. A két embere, a szűkszavú Kiko és a mindenre elszánt Zosia olajozott gépezetként dolgozik vele, és a közös jeleneteik, egy lakás kitakarítása, egy megfigyelés, egy kínos várakozás egy parkoló autóban, a sorozat legjobb munkahelyi pillanatai. Kevés szóval sokat megtudunk arról, hogyan működik ez a szakma a hétköznapokban, és ezek a részek idézik fel leginkább Bennett korábbi munkáinak realizmusát.

London szintén szereplő. A Gengsztervilág nem a turisták városát mutatja, hanem a pénzét: üvegfalú irodákat, zárt klubokat, építkezéseket, kikötői raktárakat, és ezzel szemben a Cotswolds zöld dombjai között álló birtokot, ahol a Harriganek földesurat játszanak. A sorozat ügyesen érzékelteti, hogy a szervezett bűnözés ma kevésbé a sikátorokban, sokkal inkább az ingatlanpiacon és az ügyvédi irodákban zajlik, még ha ezt a gondolatot nem is bontja ki igazán.

A brit osztálytudat finoman végig jelen van. Conrad és Maeve újgazdagként utánozza az arisztokráciát, Harry munkásosztálybeli gyökerei minden mozdulatán látszanak, Eddie pedig már beleszületett a pénzbe, és fogalma sincs, honnan jön. Ez a három nemzedék három különböző viszonyt jelent az erőszakhoz, és a sorozat akkor a legélesebb szemű, amikor ezt a különbséget mutatja meg.

Tempó és hangulat

A Gengsztervilág legnagyobb erénye, hogy halad. Minden epizódban történik valami visszafordíthatatlan, a szálak gyorsan összeérnek, és az évad nem húzza az időt a nagy leszámolásig. Aki a lassan építkező presztízsdrámákba belefáradt, annak felüdülés lesz, hogy itt egy fenyegetés két részen belül beváltódik.

A hangulat ehhez illően sötét, de nem nyomasztó. A sorozat tudja, hogy alapvetően szórakoztatni akar, és ennek megfelelően adagolja a fekete humort. A párbeszédek jók, a káromkodás zenei pontossággal megírt, a látvány pedig drága: London üvegtornyai és a Harriganek vidéki birtoka között ingázva a sorozat végig mutatósan fest. A zenei aláfestés a műfajtól megszokott gitáros lendületet hozza, a főcímdal pedig azonnal megragad.

Az erőszak kemény, néhol kifejezetten gyomorforgató, de ritkán öncélú. A sorozat a legbrutálisabb jeleneteknél is inkább a következményre kíváncsi, arra, hogy ki takarít fel utána, és mibe kerül ez neki.

Ami nem működik

A legnagyobb hiányosság az eredetiség. A Gengsztervilág minden eleme ismerős valahonnan: a problémamegoldó a Ray Donovanből, a mérgező dinasztia az Utódlásból, a brit alvilág a Birmingham bandájából és Ritchie korábbi munkáiból. A sorozat ezeket ügyesen keveri, de saját gondolata kevés van arról, amit ábrázol. Nem derül ki, mit akar mondani a hatalomról, a családról vagy az erőszakról azon túl, hogy mindhárom veszélyes.

A mellékszálak egyenetlenek. A rendőrségi nyomozás, amely elvileg a Harriganekre leselkedő másik fenyegetés volna, vértelen és sablonos, a nyomozók pedig jóval kevésbé érdekesek, mint akiket üldöznek. A nemzetközi szál, amely az évad második felében egy külföldi bűnszervezetet hoz be, sietősen kidolgozott, és inkább a folytatás előkészítésének tűnik, mint szerves résznek. A női szereplők közül Maeve-en kívül keveseknek jut valódi mozgástér, Jan figurája például sokáig megreked az aggódó feleség szerepében.

Végül a logika. Harry időnként túlságosan is mindenható, a rivális klán pedig túl könnyen sétál bele a csapdákba. Ez menet közben nem zavaró, mert a tempó elviszi, utólag viszont több fordulatról kiderül, hogy csak azért működött, mert a forgatókönyv így akarta.

Ritchie másik gengsztersorozatához képest

Adja magát az összehasonlítás az Úriemberek sorozatváltozatával, amelyet Ritchie nem sokkal korábban készített. Az harsányabb, viccesebb és stilizáltabb, képregényszerű figurákkal és folyamatos kikacsintással; a Gengsztervilág komolyabban veszi magát, és a szereplőit is. Aki az előbbit túl könnyednek találta, annak ez jobban fog tetszeni, aki viszont éppen a játékosságot szerette benne, az itt kevesebb nevetést kap.

A különbség a színészvezetésben is látszik. Az Úriemberekben mindenki egy kicsit idézőjelben játszik, itt Hardy és Considine teljesen egyenes, lélektanilag hiteles alakítást nyújt, miközben Brosnan és Mirren egy fokkal nagyobb gesztusokkal dolgozik. Ez a kettősség néha zavaró, mintha két különböző sorozat szereplői találkoznának, de el is választja egymástól a két világot: a Harriganek számára az egész színház, Harry számára munka.

Magyar nézőként érdemes eredeti hanggal próbálkozni. A párbeszédek ritmusa, a londoni és az ír kiejtés közötti különbség, a káromkodások zeneisége a sorozat élvezeti értékének fontos része, és ebből fordításban szükségképpen sok elvész. A tájszólások miatt a felirat ugyanakkor kifejezetten jól jön.

Spoileres rész: a legfontosabb fordulatokról

Innentől a szöveg az első évad cselekményének kulcsfordulatait tárgyalja.

A sorozat már az első rész végén jelzi, hogy nem lesz kíméletes. Conrad a saját otthonában, a család szeme láttára öli meg legrégebbi barátját és tanácsadóját, Archie-t, mert Maeve elhitette vele, hogy áruló. A jelenet kettős célt szolgál: megmutatja, mennyire kiszámíthatatlan a pátriárka, és azt is, hogy az igazi döntéseket nem ő hozza. A nézőnek innentől minden Maeve-jelenetnél azt kell figyelnie, kit akar éppen eltenni az útból, és miért.

A Stevenson fiú eltűnésének megoldása hamar kiderül: Eddie ölte meg, és a család ezt eltitkolja. Az évad feszültsége ezért nem a rejtélyből, hanem a lelepleződés várásából fakad, abból, hogy Harry meddig tudja fenntartani a hazugságot Richie Stevenson előtt, aki egyébként régi ismerőse. Ez jó döntés, mert a sorozat erőssége a manőverezés, nem a nyomozás. Kevésbé jó, hogy Maeve közben szándékosan szítja a háborút, és a motivációja jórészt annyi marad, hogy élvezi a káoszt. Mirren ezt el tudja adni, a forgatókönyv önmagában nem.

Az évad legerősebb fordulata Eddie származása. Kiderül, hogy a fiú valójában nem Kevin, hanem Conrad gyereke, vagyis a pátriárka a saját menyével csalta meg a fiát. Ez visszamenőleg megmagyarázza Maeve különös ragaszkodását az unokához és Kevin megalázott hallgatását, és a családi drámát hirtelen sokkal sötétebbé teszi. Kevin története egyébként is az évad legjobban megírt szála: a börtönben elszenvedett bántalmazás, amelyről évtizedekig hallgatott, és a bosszú, amelyet végül az egykori őrön áll, valódi súlyt ad egy addig háttérben álló figurának.

A zárás rendezi a klánháborút, de mindenkit rosszabb helyzetben hagy. Harry leleplezi a család ügyvédjét, aki végig a túloldalnak dolgozott, és az ő segítségével csalja tőrbe Richie-t. A Stevenson család elbukik, Conrad és Maeve azonban addigra rács mögé kerül, és a hatalom Kevin kezébe csúszik át, aki végre kiléphet a szülei árnyékából. Az utolsó jelenet viszont Harryé: otthon, a konyhában az idegileg teljesen kimerült Jan megszúrja egy késsel. A férfit, aki tíz epizódon át minden fegyveres leszámolást sértetlenül megúszott, a saját konyhájában éri a baj. A befejezés kissé olcsó függővég, ugyanakkor pontosan összefoglalja a sorozat állítását: Harry számára az igazi veszély mindig az volt, amit hazavitt.

A legfőbb kérdés a folytatás szempontjából az, mi marad a sorozatból Conrad és Maeve szabad mozgása nélkül. Az évad legjobb jelenetei rendre az övéik voltak, és Kevin, bármilyen jól megírt figura, egészen más súlycsoport. A finálé bátor döntés, de egyben kockázat is: a Gengsztervilág éppen azt a két szereplőt zárta el, akik miatt a legtöbben nézték.

Kinek ajánljuk?

A Gengsztervilág azoknak való, akik szeretik a brit gengszterfilmek világát, és nem bánják, ha egy sorozat nem akarja megváltani a műfajt. Aki a színészekért ülne le elé, nem fog csalódni: Hardy, Mirren és Considine alakítása önmagában megéri a tíz részt. Aki mélyebb társadalomrajzot vagy valódi újdonságot keres, az inkább a Top Boyt vagy az Utódlást vegye elő.

Érdemes egy-két részt adni neki, mert az első epizód sok szereplőt mozgat egyszerre, és a viszonyok csak a második rész végére tisztulnak le. Onnantól a sorozat magabiztosan viszi a nézőt, és az évad második fele kifejezetten nehezen hagyható abba.

Itthon a sorozat a SkyShowtime kínálatában érhető el, heti egy rész helyett ma már az egész első évad egyben nézhető. Ez jót tesz neki: a Gengsztervilág darálva működik a legjobban, amikor a fordulatok lendülete nem hagy időt arra, hogy az ember a logikai döccenőkön gondolkodjon.

Ítélet

A Gengsztervilág első évada magabiztos, jól megcsinált műfaji darab, amelyet a kivételes szereplőgárda emel az átlag fölé. Nem mond újat a szervezett bűnözésről, a hangneme néha bizonytalan, és a mellékszálai gyengébbek a főszálnál, de tíz részen át leköt, és a legjobb jeleneteiben, amikor Hardy halkan fenyeget, vagy Mirren mosolyogva hazudik, pontosan azt adja, amit ígért. A folytatásnak bőven van mire építenie, feltéve, hogy a szereplői mellé gondolatot is talál.