A törvény nevében kritika: négy évad, négy sötétség, egy remekmű

Kevés sorozat indult akkora robajjal, mint A törvény nevében (True Detective) 2014 januárjában. Egy addig a tévében kevéssé ismert regényszerző, Nic Pizzolatto írta, Cary Joji Fukunaga rendezte mind a nyolc részét, a két főszerepben pedig Matthew McConaughey és Woody Harrelson játszott, mindketten pályájuk egyik csúcsán. Az eredmény nem egyszerűen jó krimisorozat lett, hanem kulturális jelenség: Rust Cohle filozófiai monológjait idézték, a hatperces vágatlan rajtaütést elemezték, a Carcosa-elméletek betöltötték az internetet. A The New York Times idén a 21. század 35. legjobb sorozatának választotta.

Azóta eltelt tíz év, három újabb évad és egy alkotóváltás, októberben pedig az HBO bejelentette, hogy az ötödik évadban Nicolas Cage és Antonio Banderas nyomoz majd. Jó alkalom tehát visszanézni: mit ér ma A törvény nevében, és melyik évadot érdemes elővenni? A kritika első fele spoilermentes, a fordulatokról csak a jelölt résztől kezdve írunk.

Miről szól A törvény nevében?

A sorozat antológia: minden évad önálló történet, új helyszínnel, új üggyel és új szereplőkkel. A közös pont nem a cselekmény, hanem a hangulat és a téma. Itt a nyomozás mindig csak ürügy arra, hogy a sorozat megmutassa, mit tesz az emberrel az erőszak, a bűntudat és egy évekig megoldatlan ügy. A nyomozók sérültek, a városok romlottak, a hatalom korrupt, és a megoldás, ha egyáltalán megszületik, ritkán hoz megnyugvást.

Az első évad Louisianában játszódik, és egy 1995-ös rituális gyilkosságot követ három idősíkon, 1995-ön, 2002-n és 2012-n át. A második évad Kaliforniába, a kitalált ipari kisvárosba, Vincibe költözik, ahol egy korrupt városmenedzser halála után három rendőr és egy gengszter sorsa fonódik össze. A harmadik az arkansasi Ozark-vidékre vezet, ahol 1980-ban eltűnik két gyerek, az ügy pedig három évtizeden át kísérti a nyomozót. A negyedik, a Night Country alcímű évad az alaszkai Ennisben játszódik, a sarki éjszaka közepén, ahol egy kutatóállomás nyolc munkatársa nyomtalanul eltűnik.

Első évad: a mérce

Az első évad ma is ugyanolyan erős, mint 2014-ben, és ennek legfőbb oka a szerkezet. A két egykori társat, Rust Cohle-t (McConaughey) és Martin Hartot (Harrelson) 2012-ben külön-külön kihallgatják egy régi ügyről, és a néző az ő elbeszélésükből látja a múltat. Hamar kiderül, hogy mindketten hazudnak, és a sorozat egyik legnagyobb öröme, ahogy a képen látottak és a kihallgatószobában elmondottak elválnak egymástól.

McConaughey Rust Cohle-ja a 2010-es évek egyik legemlékezetesebb tévés figurája: nihilista, alkoholista, zseniális nyomozó, aki minden helyzetben a létezés értelmetlenségéről elmélkedik, mégis ő az egyetlen, aki nem hajlandó elengedni az igazságot. Harrelson Martyja kevésbé látványos, de legalább olyan jó alakítás: a rendes családapa, aki valójában hűtlen, képmutató és erőszakos, és aki sokkal kevésbé ismeri saját magát, mint a társa. A két férfi közti súrlódás, a kölcsönös megvetésből lassan kinövő barátság adja az évad szívét.

Fukunaga rendezése mindehhez hangulatot ad. Louisiana mocsarai, leégett templomai, petrolkémiai üzemei és lepusztult kisvárosai fojtogató, már-már természetfeletti tájat alkotnak. A negyedik rész hatperces, vágatlan rajtaütése a tévétörténet egyik leghíresebb jelenete lett, Fukunaga pedig Emmy-díjat kapott az epizód rendezéséért. Az évad összesen tizenkét Emmy-jelölést és öt díjat gyűjtött.

Második évad: a félreértett közjáték

A második évadot 2015-ben a kritikusok nagy része lehúzta: a Rotten Tomatoes-on 47 százalékos, a Metacriticen 61 pontos értékelést kapott. Az elutasítás egy része jogos. A cselekmény túlzsúfolt: négy főszereplő, egy nagysebességű vasútvonal körüli ingatlanügylet, zsarolásra használt partik, egy évtizedekkel korábbi ékszerrablás és egy tucatnyi korrupt hivatalnok. A néző az évad közepén jó eséllyel elveszíti a fonalat, és nem biztos, hogy vissza akarja találni. Vince Vaughn gengszterfőnöke, Frank Semyon a forgatókönyv különös, mesterkélt párbeszédeitől szenved a legjobban.

Ugyanakkor a második évad több, mint a híre. Colin Farrell Ray Velcoro szerepében, a fiáért rettegve küzdő, önmegsemmisítő korrupt zsaruként kiváló, Rachel McAdams Ani Bezzeridese pedig az évad legjobban megírt figurája. A negyedik rész végén látható utcai tűzharc könnyedén vetélkedik az első évad rajtaütésével, a hatodik rész nyomasztó, drogmámoros partijelenete pedig a sorozat legszürreálisabb pillanatai közé tartozik. Aki úgy ül le elé, hogy nem az első évad folytatását várja, hanem egy sötét, Los Angeles-i neo-noirt, jobban fog járni.

Harmadik évad: vissza a gyökerekhez

Négy év szünet után, 2019-ben Pizzolatto a harmadik évaddal visszatért az első évad képletéhez: három idősík, egy vidéki bűneset, egy nyomozópáros, és egy ügy, amely évtizedekig nem hagyja nyugodni őket. A kritikusok jobban fogadták (Rotten Tomatoes 84 százalék, Metacritic 72 pont), és bár többen csak az első évad másolatának tartották, ez a szigorú ítélet nem egészen igazságos.

Az évad igazi újdonsága Mahershala Ali Wayne Haysje. A 2015-ös idősíkban Hays idős, özvegy, emlékezetvesztéssel küzdő férfi, aki egy dokumentumsorozat forgatása közben próbálja összeilleszteni az elveszett emlékeket. Ez a megoldás több puszta trükknél: a nyomozás itt magával az emlékezéssel azonos, és amikor Hays egy jelenet közepén nem ismeri fel legrégebbi társát, az ijesztőbb, mint bármelyik holttest. Ali három különböző életkorban játssza ugyanazt az embert, és mindhárom hihető. Mellette Stephen Dorff Roland Westje és Carmen Ejogo Amelia Reardonja is emlékezetes.

A gyenge pont a ritmus: nyolc rész több, mint amennyit az anyag elbír, a középső epizódok ismétlődnek, és a három idősík közül az 1990-es kevésbé érdekes a másik kettőnél. Ettől függetlenül a harmadik évad a sorozat legmeghatóbb darabja: kevésbé krimi, inkább egy házasság és egy élet története.

Night Country: új kezek, új hang

A negyedik évadot már nem Pizzolatto írta, hanem a mexikói Issa López, aki rendezte és showrunnerként is vezette. A váltás látványos: López szavaival „ahol a True Detective férfias és izzadt, ott a Night Country hideg, sötét és nőies”. A két nyomozó Liz Danvers (Jodie Foster), a zárkózott, szúrós rendőrfőnök, és Evangeline Navarro (Kali Reis), az őslakos származású állami rendőr, akiket egy régi, megoldatlan gyilkosság választott el egymástól.

A hangulat itt a legjobb az első évad óta. Az örök éjszakába borult Ennis klausztrofób, félelmetes világ, ahol a jég alatt mintha valami ébren volna, a kutatóállomás eltűnt dolgozóinak megtalálása pedig a tévés krimi egyik legmegrázóbb képe. López nyíltan vállalja a horrorfilmes hatásokat, John Carpenter A dolog című filmjétől a Ragyogásig. Jodie Foster a pályája egyik legjobb, legszárazabb humorú alakítását nyújtja, amelyet Emmy- és Golden Globe-díjjal jutalmaztak, Kali Reis pedig egyenrangú partnere.

A kritikusok imádták (Rotten Tomatoes 93 százalék, Metacritic 81 pont), és ez lett a sorozat legnézettebb évada, a rajongók egy része viszont nem fogadta el. A fő kifogás a természetfeletti elemek kezelése: a sorozat sokat sejtet, de a végén nem dönti el, mennyi a valóság és mennyi a képzelet, és a megoldás egyszerűbb, mint amit a felépítés ígért. Hat részével ugyanakkor ez a legfeszesebb évad, és kevés olyan krimisorozat van, amelynek ennyire egyedi a látványvilága.

Zene és főcím

A törvény nevében hangulatának legalább a felét a zene adja. Az első három évad zenei felelőse T Bone Burnett volt, aki a sorozathoz illeszkedő, nyugtalanító drone-hangzással és gondosan válogatott dalokkal dolgozott. Az első évad főcímdala, a The Handsome Family Far from Any Road című száma a lángoló finomítókat és áttűnő arcokat mutató képekkel együtt a 2010-es évek legismertebb tévés nyitójává vált.

A második évad Leonard Cohen Nevermind című dalával nyit, és a vinci bárban fellépő énekesnő, Lera Lynn melankolikus dalai az évad egyik legjobb ötletét jelentik: mintha egy görög kórus kommentálná a szereplők hanyatlását. A harmadik évadot Cassandra Wilson Death Letter című blues-feldolgozása vezeti be, a Night Country pedig Billie Eilish Bury a Friend című dalával szakít a korábbi hagyománnyal. Ez a választás sok rajongót meglepett, de jól jelzi, hogy López nem az elődje árnyékában akart alkotni. López maga is elmondta, hogy a forgatókönyv írása közben Billie Eilish zenéjét hallgatta.

Amiben a sorozat következetes

A négy évad nagyon különböző, néhány dologban mégis következetes. Az első a helyszín ereje: A törvény nevében mindig olyan tájat választ, amely maga is szereplő, legyen az a louisianai mocsár, Vinci ipari pusztasága, az Ozark erdői vagy Alaszka jégmezei. A második a nyomozók belső világa. A sorozatot sosem az érdekelte igazán, ki a gyilkos, hanem hogy a nyomozás mit vesz el azoktól, akik végzik. A harmadik a hatalom képe: minden évadban kiderül, hogy a bűnök mögött gazdag, befolyásos emberek állnak, akiket az igazságszolgáltatás nem ér el.

Ugyanilyen következetes a gyengesége is: a rejtélyek megoldása szinte soha nem ér fel a felépítésükhöz. A sorozat zseniálisan épít feszültséget, sejtet összeesküvéseket és titkos társaságokat, a végkövetkeztetés viszont rendre szerényebb annál, amit a néző elképzelt. Aki ezt elfogadja, az élvezni fogja. Aki a megoldás kedvéért néz krimit, annak csalódás lehet.

Spoileres rész: a megoldásokról

Figyelem, innentől az évadok végkifejletéről írunk!

Az első évad fináléja, a Forma és üresség sokakat megosztott. Az évadon át sejtetett, befolyásos emberekből álló kultusz nagy része érintetlen marad, a nyomozók csak a gyilkost, a Tuttle család törvénytelen ágából származó Errol Childresst találják meg Carcosa labirintusában. A sorozat azonban sosem ígérte, hogy ledönti a rendszert, és a zárójelenet, amelyben a halál küszöbéről visszatérő Rust a csillagokról beszél, és először gondolja úgy, hogy a fény nyerhet, méltó lezárása egy nihilistáról szóló történetnek.

A második évad vége a sorozat legkegyetlenebbje: Velcorót és Semyont is megölik, Woodrugh már korábban meghalt, a korrupt elit győz, és csak Ani jut ki Venezuelába, ahol átadja a bizonyítékokat egy újságírónak. Caspere gyilkosának, a régi ékszerrablás árvájának bosszúja inkább mellékes kitérőnek tűnik, mint a nagy rejtély kulcsának.

A harmadik évad megoldása sokakat meglepett szerénységével: nem pedofilhálózat áll a háttérben, hanem egy gyászoló, beteg anya, Isabel Hoyt, aki a balesetben elvesztett lánya helyett Julie-t akarta magának, Will pedig véletlenül halt meg, amikor megpróbálta megvédeni a húgát. Ez dramaturgiailag kockázatos, de a témához hű választás: a történet a végén nem a gonoszról, hanem a veszteségről szól. Az a jelenet, amelyben Hays elindul a megoldás felé, majd útközben elfelejti, miért jött, a sorozat legkeserűbb pillanata.

A Night Country végén kiderül, hogy a tudósok haláláért Ennis őslakos takarítónői felelnek, akik Annie Kowtok meggyilkolásáért álltak bosszút, Danvers és Navarro pedig úgy dönt, hogy ezt elhallgatja. A megoldás témájában – a kizsákmányolt közösség, amely maga szolgáltat igazságot – erős, de a krimi szintjén túl egyszerű, és Navarro sorsa szándékosan nyitva marad.

Melyik évaddal kezdjem?

Mivel az évadok függetlenek egymástól, bármelyikkel el lehet kezdeni, mi mégis az elsőt ajánljuk: ez a sorozat legjobb és legfontosabb darabja, és a későbbi évadok sok utalása is csak ennek ismeretében érthető igazán. Ezután jöhet a harmadik, amely a legközelebb áll hozzá, majd a Night Country. A másodikat inkább a sorozat elkötelezett rajongóinak javasoljuk, akik tudják, mire számítsanak.

Magyarországon mind a négy évad az HBO Max kínálatában nézhető. Az epizódok részletes összefoglalóit A törvény nevében adatlapján találod, az ötödik évadról pedig ebben a cikkben írtunk.

Ítélet

A törvény nevében hullámzó színvonalú antológia, amelynek évadait összehasonlítani szinte lehetetlen. Az első évad a 2010-es évek tévézésének egyik csúcsteljesítménye, a harmadik és a negyedik más-más okból, de értékes darab, a második pedig jobb, mint a híre. A rejtélyei ritkán érnek fel a felépítésükhöz, a legjobb pillanataiban viszont – Rust Cohle monológjaiban, Wayne Hays elváló emlékeiben, Ennis örök éjszakájában – olyasmit nyújt, amire kevés krimisorozat képes. Az ötödik évad előtt bátran újra lehet nézni.