Bleach kritika: a legstílusosabb sónen, amely második esélyt kapott

A kétezres évek közepén három sónen anime uralta a világot, és a rajongók csak úgy emlegették őket: a Nagy Hármas. A One Piece és a Naruto mellett a harmadik a Bleach volt, a legstílusosabb, a legszeszélyesebb, és hosszú időre a legmostohább sorsú is. Az eredeti sorozat 2012-ben úgy ért véget, hogy a történet utolsó nagy fejezete feldolgozatlan maradt, és tíz évnek kellett eltelnie, mire az Ezeréves vérháború című folytatás befejezhette, amit elkezdtek. Kevés animének adatott meg, hogy egy évtized múltán kijavíthassa a saját hibáit; a Bleach élt a lehetőséggel.

Ez a kritika az eredeti, 366 részes sorozatot (2004–2012) és az Ezeréves vérháború 2022 és 2024 között bemutatott első három etapját tekinti át. A folytatás záró etapjával, amely 2026-ban érkezett, külön cikkben érdemes foglalkozni. A szöveg első fele spoilermentes, a cselekmény fordulatairól csak a jelölt résztől kezdve esik szó.

Miről szól a Bleach?

Kuroszaki Icsigo tizenöt éves gimnazista, akinek két feltűnő tulajdonsága van: a narancssárga haja és az, hogy látja a szellemeket. Egy este a házukba betoppan Kucsiki Rukia, egy halálisten, akinek az a dolga, hogy a holtak lelkét átkísérje a túlvilágra, és megvédje őket a lidércektől, az eltorzult, emberevő lelkektől. Amikor egy lidérc Icsigo családjára támad, a megsebesült Rukia kénytelen átadni neki az erejét. A fiú ettől kezdve helyettes halálistenként járja a várost egy embernagyságú karddal a hátán, Rukia pedig erejét vesztve, diáklánynak álcázva tanítja a szakmára.

Az alaphelyzet eleinte „a hét szörnye” típusú kalandokat szül, de a sorozat hamar kitágítja a világát. Kiderül, hogy a halálistenek katonai rendbe szerveződve élnek a Lelkek Világában, hogy tizenhárom osztaguk élén egy-egy különc kapitány áll, és hogy Rukia súlyos törvényt szegett, amikor egy embernek adta az erejét. Innen indul az a történetív, amely a Bleachet híressé tette, és amelyről alább még bőven lesz szó.

Az alapanyag Kubo Tite mangája, amely 2001 és 2016 között futott a Weekly Shōnen Jump magazinban. Az animét a Studio Pierrot készítette, az eredeti sorozatot Abe Norijuki, a folytatást Tagucsi Tomohisza rendezte.

Stílus mindenekelőtt

Ha egyetlen szóval kellene megmondani, miben jobb a Bleach a kortársainál, az a szó a stílus volna. Kubo divattervezőként rajzol: a szereplői fekete kimonóban, fehér kapitányi köpenyben, csontmaszkokban és spanyol nevű egyenruhákban feszítenek, és mindegyiküknek olyan sziluettje van, hogy árnyékból is felismerhető. A sorozat ezt a látványvilágot örökölte, és megtoldotta azzal, ami egy animének a mangához képest pluszban megvan: a hanggal.

Szagiszu Siró zenéje a Bleach titkos fegyvere. A spanyol gitár, a kórus, a hiphopalapok és a nagyzenekari témák keveréke semmire sem hasonlít a műfajban, és a legjobb harcok hatásának legalább a fele a zenén múlik. Ugyanez igaz a főcímdalokra: a sorozat nyitó- és zárószámai egy egész nemzedék lejátszási listáját határozták meg.

A harcrendszer a műfaj egyik legjobb ötletére épül. Minden halálisten kardjának saját neve, személyisége és két felszabadítható formája van, a végső formát, a bankait pedig csak a legerősebbek érik el. Ettől minden párbaj kettős leleplezés: megtudjuk, mire képes a fegyver, és közben azt is, kicsoda valójában a gazdája. Amikor egy szereplő először mondja ki a kardja nevét, az a Bleachben nagyobb esemény, mint máshol egy teljes csata.

Szereplők: egy hadseregnyi kedvenc

Icsigo nem a műfaj legérdekesebb főhőse. Nincs nagy álma, nem akar király vagy vezér lenni, egyszerűen meg akarja védeni azokat, akik fontosak neki. Ez a visszafogottság rokonszenvessé teszi, de azt is jelenti, hogy a sorozat hajtóereje ritkán ő maga. A Bleach igazi vonzereje a mellékszereplők serege.

Rukia a sorozat szíve: szarkasztikus, büszke, és a kapcsolata Icsigóval üdítően mentes a műfajban megszokott kötelező románctól. Icsigo barátai, a csendes óriás Csad, a jószívű Inoue Orihime és a gőgös íjász, Isida Urjú mind saját erőt és saját motivációt kapnak, bár a sorozat később nem mindegyikükkel tud mit kezdeni. Az pedig, hogy az ember melyik kapitánynak szurkol, a rajongók között személyiségtesztnek számít: a jéghideg arisztokrata Kucsiki Bjakuja, a harcmániás Zaraki Kenpacsi, a zseniális és lusta Urahara Kiszuke vagy az őrült tudós Kurocucsi Majuri mind elvinne a hátán egy külön sorozatot.

A legnagyobb dobás mégis a főgonosz. Nem áruljuk el, ki az, de a Bleach első nagy ellenfele a sónen műfaj egyik legemlékezetesebb figurája: nyugodt, udvarias, mindig három lépéssel mindenki előtt jár, és a leleplezése olyan jelenet, amelyet azóta számtalan sorozat próbált utánozni.

Halál, eső, magány: amiről a Bleach valójában szól

A látványos felszín alatt a Bleach meglepően melankolikus sorozat. A története a halál körül forog, és ezt nem csak díszletként használja: a szereplők többsége elveszített valakit, és a harcaik tétje ritkán a világ sorsa, sokkal inkább egy adósság, egy ígéret vagy egy be nem gyógyult seb. Icsigo kilencévesen végignézte az édesanyja halálát, és azóta minden tettét az a félelem mozgatja, hogy megint nem lesz elég erős megvédeni valakit. A sorozat egyik visszatérő képe az eső, amely mindig akkor ered el, amikor a főhős kétségbeesik.

Kubo költőként is gondol magára, a manga köteteit rövid versek nyitják, és ebből a hangulatból az anime sokat megőrzött. A csendes, lassú jelenetek, egy beszélgetés a háztetőn, egy elmaradt bocsánatkérés, egy kard, amely nem válaszol a gazdájának, gyakran emlékezetesebbek, mint a csaták. Ez az, amiért a Bleach rajongói a sorozat összes hibája ellenére ilyen makacsul ragaszkodnak hozzá: a hangulata semmi máséval nem téveszthető össze.

Ugyanitt kell megemlíteni a legtöbbet bírált gyengeségét is. A női szereplők közül Rukia és a macskává változni képes Joruicsi remek figurák, de a sorozat a történet előrehaladtával egyre kevesebbet bíz rájuk. Orihime, akinek a képessége papíron a legkülönlegesebb az egész szereplőgárdában, hosszú időre megmentendő fogollyá válik, és a sorozat nem tud mit kezdeni azzal, hogy nem harcos alkat. Ez a műfaj kortársainál is gond volt, de a Bleachnél azért fáj jobban, mert az alapanyagban több volt ennél.

A Lelkek Világa: amikor minden összeáll

A sorozat második nagy fejezete, amelyben Icsigo és társai betörnek a halálistenek városába, a Bleach csúcspontja, és nyugodtan odatehető a műfaj legjobb történetívei mellé. Nagyjából negyven epizódon át minden működik: a tét személyes és világos, a helyszín lenyűgöző, az ellenfelek pedig nem gonoszok, csupán a másik oldalon állnak, saját becsülettel és saját kétségekkel.

Ez a szakasz mutatja meg azt is, hogy a Bleach több egy látványos verekedősorozatnál. A halálistenek társadalma merev, hierarchikus és igazságtalan, a törvényhez való vak ragaszkodás pedig majdnem tragédiához vezet. Bjakuja és Rukia története, a kötelesség és a szeretet ütközése a sorozat legszebben megírt szála. Aki csak egy ívet néz meg a Bleachből, annak ezt érdemes.

A töltelék átka

És most a rossz hír. Az eredeti sorozat heti rendszerességgel, szünet nélkül ment adásba nyolc éven át, és mivel gyorsabban haladt, mint a manga, a készítők rendszeresen kénytelenek voltak saját történetekkel időt húzni. A 366 részből bő 160 úgynevezett töltelék, vagyis olyan epizód, amelynek nincs köze Kubo történetéhez. Ez a részek jó negyven százaléka.

A legrosszabb az időzítés. A Lelkek Világában játszódó ív után, amikor a néző a leginkább várná a folytatást, egy közel ötvenrészes saját történet következik vámpírszerű lényekről, amelyet a rajongók többsége a sorozat mélypontjaként tart számon. Később előfordul, hogy a főszál egy csata kellős közepén szakad meg hónapokra egy teljesen független kitérő kedvéért. Akad a töltelékek között élvezhető is, a kardok megszemélyesített szellemeiről szóló évad például kifejezetten ötletes, de a sorozat ritmusát összességében tönkreteszik.

A kanonikus részek sem makulátlanok. A harmadik nagy ív, amely a sivatagos Hueco Mundóban játszódik, túl hosszú, a párbajok egy idő után sablonra járnak, a rajzminőség pedig a hetvenes–nyolcvanas epizódoktól látványosan ingadozik. A Bleach itt esik bele a műfaj klasszikus csapdájába: mindig jön egy még erősebb ellenfél, mindig van egy még újabb átalakulás, és a tétek inflálódnak.

Ezeréves vérháború: a jóvátétel

A 2022-ben indult folytatás szinte minden felsorolt hibát kijavít. Nincs töltelék, az évadok rövid, tizenhárom-tizennégy részes etapokban érkeznek, a látvány pedig egészen más kategória, mint amit az eredeti sorozat valaha nyújtott. A képek kontrasztosak, moziszerűek, a rendezés bátran használ árnyékot, színt és csendet, Szagiszu zenéje pedig új hangszerelésben tér vissza. Az első etap néhány epizódja a televíziós animáció elmúlt éveinek legszebb munkái közé tartozik.

A hangnem is megváltozik. Az Ezeréves vérháború sötét, kegyetlen történet, amelyben már az első részekben kiderül, hogy senki sincs biztonságban. Az ellenfél, egy régről visszatérő hadsereg, nem győzni akar, hanem megsemmisíteni, és a halálistenek először kerülnek olyan helyzetbe, amelyből nincs elegáns kiút. A folytatás ráadásul bővíti is az alapanyagot: Kubo felügyeletével olyan jelenetek és harcok kerültek bele, amelyek a mangából kimaradtak vagy ott elnagyoltak voltak.

Hibátlannak azért ez sem mondható. A tempó néha túl feszes, aki nem emlékszik pontosan a korábbi eseményekre, könnyen elveszíti a fonalat, és a szereplőgárda akkorára duzzad, hogy sok kedvencnek csak percek jutnak. A hosszú szünetek az etapok között szintén próbára teszik a türelmet. Mindezzel együtt ez az a Bleach, amilyennek mindig lennie kellett volna.

Spoileres rész: a legfontosabb fordulatokról

Innentől a szöveg az eredeti sorozat és az Ezeréves vérháború első három etapjának kulcsfordulatait tárgyalja.

A Lelkek Világa-ív zárása azért legendás, mert visszamenőleg mindent átír. Aizen Szószuke, a szelíd, szemüveges kapitány, akit addigra halottnak hittünk, előlép, leveszi a szemüvegét, hátrasimítja a haját, és kiderül, hogy az egész kivégzési ügyet ő mozgatta. A jelenet ereje abban áll, hogy a sorozat nem csal: a nyomok végig ott voltak. Aizen ezután két további íven át marad a történet középpontjában, és bár a végső legyőzése, amelyért Icsigo az összes erejét feláldozza, látványos, a figura a túl sok „ez is a tervem része volt” fordulattól veszít a súlyából.

A Hueco Mundo-ív legjobb pillanatai az Ulquiorrával vívott párbajhoz kötődnek. Icsigo itt lényegében meghal, majd öntudatlan szörnyetegként tér vissza, és a győzelem semmilyen elégtételt nem ad, mert nem ő aratta. Ulquiorra utolsó jelenete, amikor a szétporladó kezét Orihime felé nyújtja, és megérti, mi az a szív, a sorozat egyik legszebb képe. Ehhez képest az utolsó eredeti ív, amelyben az erejét vesztett Icsigo új képességeket keres, érdekes ötletből indul, az elveszett erő okozta üresség és a manipuláció témája kifejezetten felnőtt, de a tévésorozat láthatóan fáradtan, takaréklángon viszi végig.

Az Ezeréves vérháború azzal teremt tétet, hogy rögtön az elején megöli a legyőzhetetlennek hitt Jamamoto főkapitányt. A jelenet megrázó, és jelzi, hogy a folytatásban a régi szabályok nem érvényesek. Ugyanilyen erős Unohana és Kenpacsi párbaja, amelyben kiderül, hogy a szelíd gyógyító kapitány valaha a Lelkek Világának legvéresebb gyilkosa volt; ez a harc az animében sokkal többet kap, mint a mangában, és megérdemli.

A legfontosabb fordulat mégis Icsigo származása. Megtudjuk, hogy az apja halálisten volt, az anyja a quincyk népéből származott, és a benne élő lidérc is ebből a történetből ered, vagyis a főhős mindhárom egymással harcoló faj örököse. Ezzel együtt lepleződik le, hogy a kardja szelleme, akit addig Zangecuként ismertünk, valójában nem az, akinek mondta magát. A megoldás elegáns, mert megmagyarázza Icsigo addig indokolatlannak tűnő erejét, és az első rész óta lógó kérdésre, az anyja halálának körülményeire is választ ad. Kevésbé sikerült Urjú átállása az ellenséghez: a sorozat hosszan lebegteti az indokait, és a nézőnek ehhez több türelemre van szüksége, mint amennyit a szál megérdemel.

Hogyan érdemes nézni?

A Bleach az a sorozat, amelyhez érdemes útmutatót keresni. Az eredeti széria kanonikus részei nagyjából kétszáz epizódot tesznek ki; aki a töltelékeket kihagyja, lényegesen jobb sorozatot kap, és semmit sem veszít a történetből. Az első hatvanhárom rész szinte megszakítás nélkül nézhető, utána érdemes epizódlistával haladni. Az Ezeréves vérháború önmagában nem érthető, de az eredeti sorozat ismeretében minden perce megtérül.

A Bleach a Nagy Hármas tagjaként

Elkerülhetetlen az összehasonlítás a két nagy kortárssal. A One Piece világa gazdagabb és a története sokkal tudatosabban felépített, a Naruto érzelmi íve egységesebb, és a főhőse jobban megírt. A Bleach egyikükkel sem tud versenyezni a hosszú távú tervezésben: Kubo láthatóan menet közben találta ki a történetét, és ez a későbbi ívek ismétlődő szerkezetén meg is látszik.

Amiben viszont a Bleach verhetetlen, az a pillanat. Egy-egy belépő, egy kimondott kardnév, egy jól időzített zenei téma olyan hatást kelt, amilyet a másik kettő ritkán ér el. A Bleach nem a legjobb történet a három közül, de a legjobb jelenetek közül jó néhány az övé, és egy animénél ez legalább annyit számít.

Ítélet

A Bleach a műfaj legegyenetlenebb klasszikusa. A csúcspontjain, a Lelkek Világában játszódó ívben és az Ezeréves vérháború legjobb epizódjaiban, kevés sónen ér a nyomába: stílusos, szenvedélyes, emlékezetes szereplőkkel és páratlan zenével. A mélypontjain viszont próbára teszi a legelszántabb rajongót is, és a rengeteg töltelék miatt egészében nehéz jó szívvel ajánlani annak, aki mindent sorban akar megnézni.

Okosan válogatva azonban a Bleach ma is megéri az időt, a folytatása pedig ritka példája annak, hogy egy második esély tényleg jobbá tehet egy történetet. Aki a kétezres években nőtt fel vele, annak a visszatérés kötelező. Aki most ismerkedne vele, az készüljön fel, hogy az első hatvan rész után választania kell: vagy türelmes lesz, vagy ügyesen ugrál.